karácsony

Sziasztok!

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket Kívánok Mindenkinek! :)

 

Üdv.:
Briki Green

Ízelítők

Sziasztok!

Kicsit átlógtam a hétfőbe, de itt a megígért két részlet.
Sajnos most még csak ezzel tudok szolgálni, mert bár elgondolkoztam azon, hogy felteszem az eddig meglévő majd' hét oldalt, de úgy gondoltam, hogy mivel a csattanó még nincs megírva, ráadásul elég izgalmas helyen hagytam abba, még el lennék küldve melegebb éghajlatra - már ha eddig nem tettétek volna még meg...

A teljes fejezet idén már biztosan nem fog felkerülni, vizsgaidőszak van, nincs időm írni. Sajnálom, de ez a helyzet. Január végeztével viszont remélem - sőt, szeretném! - folytatni tudom az írást, mert határozott elképzelésem befejezni ezt a történetet, nem fogom feladni!

Tudom, hogy nagyon rossz, hogy ekkora szünet van, fordított helyzetben én se lennék oda az örömtől, de higgyétek el, nekem sem esik jól.

Viszont befejeztem a kis monológomat, itt a két ízelítő, Kellemes Karácsonyi Ünnepeket Kívánok Mindenkinek, kellemes fejtörést az ízelítők továbbgondolásához, és ne feledjétek, a fejezet neve: Luna!

"A lány homlokán gyöngyözött az izzadság, de amint meghallotta a közelben lévő sutyorgást, egyszerre volt melege, és kezdett vacogni. Pechére volt is mit hallania a csata zaján túl is.

   - Meg kell találnunk! – raccsolta egy mély hang sürgetően. – Addig nem mehetünk vissza, míg el nem kapjuk!

   - De túlerőben vannak – akadékoskodott egy másik alak, de nem sokáig, mert egy csattanás majd egy rövid kiáltás után Lily már nem hallotta a hangját.

   Óvatosan lejjebb csúszott a fal mentén, és egy mély lélegzet után kilesett a ház sarkánál, majd ugyanazzal a mozdulattal gyorsan vissza is rántotta a fejét. Három Halálfaló várt rájuk a szomszédos ház kertjében.

   - Keressük meg azt a fruskát és tűnjünk innen! – recsegte kelletlenül a harmadik, Lily pedig lesújtottan hunyta le a szemét és huppant a földre.

   Ennyi volt. Lebukott. Hiába győzte le Lestrange-et, valószínűleg kiszabadult és most az összes Halálfaló rá, a druidára vadászik. A jeges rémület egyre feljebb kúszott a gerince mentén, és mikor egy kéz hirtelen a vállához ért, Lily kis híján felsikított."

"   - Öhm, akarjátok, hogy magatokra hagyjunk titeket? – kérdezte zavartan Seamus, mivel hol az egyikükre, hol a másikukra tekintett, és észrevette, hogy bizony nem is kicsit szikrázik körülöttük a levegő.

   - Lily... – Harry hangja alig volt több suttogásnál, a lányt mégis édes borzongás fogta el, hát még a többi, levegőben lógó, ki nem mondott szótól. A szemei mindent elárultak a lány számára. S mivel már egyikük sem bírt tovább távol lenni a másiktól, akárcsak két mágnes, egyszerre mozdulva átszelték a közöttük lévő távolságot. Lily a fiú ölébe ugrott, aki könnyedén tartotta, mintha meg sem érezte volna kedvese súlyát, homlokukat pedig a másikéhoz illesztették. Tekintetüket továbbra sem szakították el egymástól, úgy forogtak körbe-körbe. Csak a másik létezett számukra.

   - Szerintem nem kell őket egyedül hagyni, egy kicsit már így is kizárták a külvilágot – somolygott Ginny, és nem is tudta, voltaképp mennyire igaza volt."

Üdv.:
Briki Green

Helyzetjelentés

Sziasztok!

Nem, ez sajnos még nem a következő fejezet, de hamarosan rajta leszek az ügyön. Először viszont el szeretném mesélni a késedelem okait – és azon kívül még pár dolgot.

Azonban, csak hogy egy vidámabb témával kezdjek: a legjobb barátnőm kiutazott Angliába, és nézzétek, mivel lepett meg engem.

Felismeritek? Bizony, ez Hermione időnyerője.

Mit meg nem adnék azért, hogy működjön is!

Vizsgaidőszak. Ez az egy szó számomra épp elég indok volt ahhoz, hogy átmenetileg háttérbe szorítsam az írást, és csak a tanulnivalóra koncentráljak. Sajnálom, de ez így volt.

Immár egy éve tanulok a Szegedi Tudományegyetem Gazdaságtudományi karának Kereskedelem-Marketing szakán – ne is mondjátok, csöppet hosszú a neve – és most a csütörtöki nappal bezárólag kilenc vizsgát tettem öt hét alatt. Mindezt most csak azért írom le, hogy valamelyest Ti is betekintést nyerjetek az életembe, és csak remélni tudom, hogy ezt meg is tudjátok érteni.

Páran írtatok nekem azzal a kérdéssel, hogy ugye nem hagytam abba az írást? A chatben ugyan jeleztem, mi újság velem, de akkor most a tisztázás miatt: nem, nem fogom abba hagyni az írást, csupán a tanulmányaim miatt háttérbe kényszerültem tenni.

Az olyan érdeklődéseknek és jókívánságoknak örültem, melyek nem érkeztek számomra idegenektől (értsd, írt már nekem korábban is) – és ezt Nektek külön köszönöm, nagyon hálás vagyok! –, de előfordultak olyanok is, akikről még csak nem is tudtam, hogy olvassa a történetemet. Miért kell egy hónap szünet ahhoz, hogy jelet adjatok arról, hogy olvastok? Az ilyen üzeneteknek így örültem is, meg nem is. Ez van.

Ám korábban már akadt egy harmadik kategória is; mert van, aki szabályszerűen követeli magának a fejezetet – szintén ismeretlenül. Na már most, azt fontos tudnotok rólam, hogy nem szoktam hagyni magam. Senkinek sem kötelező olvasnia a történetemet, ha valami nem tetszik. Akkor hozom a friss fejezetet, amikor tudom. És az, hogy ezt megosztom, elolvashatjátok, nos, az egyfajta „kiváltság”. Ezzel nem azt mondom, hogy térdre kell borulni előttem vagy a történtem miatt, ahogy külön kérvényt sem kell benyújtani érte – mert korántsem erről van szó. Publikálom, mert kíváncsi vagyok a véleményetekre. Írom a történetemet, mert szeretem, szórakoztat, kihívást jelent – és még rengeteg mást számomra –, és az, hogy Ti szeretitek azt, amit és ahogy csinálok, felülmúlhatatlan érzés. Hát még az, ha azt akár csak pár mondatba foglaljátok. Tudom, hogy nem tökéletes, mérföldekkel vagyok én attól. Saját magamat csak egy amatőr firkálónak tartom, az önbecsülésem igazából a béka feneke alatt van, de – és itt most visszakanyarodom az eredeti gondolatmenethez – nem fogok követelésnek, érzelmi zsarolásnak engedni. Akkor teszem fel a fejezetet, amikor úgy érzem, elég elfogadható ahhoz, hogy elétek tárjam, nem fogom összecsapni csak azért, hogy betartsak egy időpontot. 

És épp ezért én sem kezdek el követelőzni felétek a minél több kommentár miatt. Példát vehetnék megannyi bloggertől, aki csak akkor teszi fel a következő fejezetét, ha megvan x mennyiségű kommentár; vagy írhatnék véleményért kuncsorogva mások chatjébe, hogy légyszi-légyszi mond már el a véleményedet a történetemről, mikor én sem olvasom el az övét. Engem ez taszít, és épp ezért nem is fogok ilyen módszereket eszközölni. 

Szeretném, hogy minél több véleményt olvashassak Tőletek, hisz csak azáltal tudok fejlődni, de a hiányuk miatt nem fogom bevágni a hisztit és kezdek el feltételekkel dobálózni. Ha van komment, örülök, és ösztönöz a folytatásra. Ha nincs, szomorú leszek, elgondolkozom, és idővel folytatom tovább. Ennyi.

Megértem, hogy rossz ez a hosszú szünet, én is utálom, ha egy sztorinak váratlanul vége szakad, és nem tudom, mi lesz a folytatása, szóval teljes mértékben tisztába vagyok a helyzet negatívumaival. (Bár higgyétek el, az írásmegvonás nekem sem öröm.) Az a maréknyi ember, aki kitartott mellettem, vagy a történet mellett, annak mérhetetlenül és kifejezhetetlenül hálás vagyok! Köszönöm Nektek!

Két vizsga közben töprengtem a blog sorsáról – de nem kell megijedni, nem a bezárásáról, hanem arról, hogy én is haladok a korral, és a gördülékenyebb kommunikáció miatt bátorítanálak titeket arra, hogy ha van kedvetek, jelöljetek be Facebookon, mint Briki Green. 

Kezdetben ellenálltam neki, hiszen a chatben sem szokott nagy élet lenni, de mivel gondolom, mindannyian eltöltötök kis időt ezen a közösségi portálon, így hátha megelőzhetnénk a félreértéseket. Bátran írhattok nekem, kérdezhettek, és az sem lesz szokatlan majd, hogy néha-néha kiposztolok valamit a történettel kapcsolatban, akár még a véleményeteket is kikérhetném egy-egy alkalommal, szóval ilyen téren nyitott vagyok. Csak rajtatok múlik.

(Idővel a blogon is lesz egy kis Facebook ablak, csak még rá kell jönnöm a nyitjára.)

A Facebookozásnak van még egy oka, mégpedig Diana Brunwin következő, tájékoztató jellegű bejegyzése, melynek lényege, hogy 1-jétől meg fog szűnni a Google Reader, és így el fognak tűnni a friss bejegyzéseket mutató ablak. Ennek megoldására létrehozták a Bloglovint, melyet remélhetőleg én is meg fogok csinálni holnap.

Bővebb tájékoztatást itt kaphattok!

http://dianabrunwin-feledhetelenmult.blogspot.hu/2013/06/hamarosan-megszunik-google-reader.html

Mindezek után mit fogok csinálni? Először is igyekszem kipihenni a vizsgaidőszak fáradalmait, bár ez elég nehezen fog menni. Szombaton költöztem haza, de a bőröndjeimhez még hozzá se nyúltam. Valami mindig közbejött. 

Ezt követően elolvasom Richelle Mead – Szukkubusz éjszakáját, hogy ezzel lerázzam a felszedett szakzsargont és felfrissítsem a szókincsemet eme rendkívül szórakoztató könyvvel. (Az első rész címe: A szukkubusz dala, csak ajánlani tudom! Ha valami humoros, szexis és izgalmas könyvre vágytok, ez pontosan az a könyv. Imádom Richelle könyveit, a stílusát, a karaktereit, az írásmódját, mindenét!) De ne aggódjatok, gyorsan falom az oldalakat.

Utána előveszem a jegyzeteimet, átolvasom a korábbi fejezeteimet, és kegyelmet nem ismerően folytatom a történetet ott, ahol abbamarad. Vérrel, pánikkal, harccal és szerelemmel. :) (Apró utalás a folytatásra.) A címe pedig a már korábban is beharangozott „Luna” lesz.

Így éjféltájt lassan befejezném monológomat - bár még sok dolgot mesélhetnék Nektek -, remélem sikerült egy kicsit közelebb kerülnöm Hozzátok, és megértenetek, mi miért történt. A kitartásotokért pedig nem tudom elégszer elmondani: Köszönöm!

Puszi

Briki Green

Az én alternatív Harry Potter történetem - 63. Pánik

Kínzás miatt 16-os karikát érdemelne a fejezet. 

Jó olvasást, és a véleményekre továbbra is kíváncsi vagyok!

   Csípős füsttel és a por szagával telítődött meg Lily tüdeje, de mindaz semmi volt a füle szűnni nem akaró zúgásához képest. Csak félig meddig feküdt a hasán, a csípője eléggé kényelmetlen pozitúrába csavarodott, de amikor próbált rajta igazítani, meglepődött, hogy gyakorlatilag alig bírt mozdulni. A füle pedig zavaróan egyre hangosabban sípot, és a feje is szédülni kezdett egy kicsit. A szemét ezért már ki se merte nyitni, összeszorította szemhéjait.

   Igyekezett nem pánikba esni, így lassan, mintha csak egy film képkockáit látná, végigpörgette az eseménysorokat a hasonmásával folytatott párbajtól kezdődően. Rájött, hogy valószínűleg a mögötte lévő Postát robbantották fel, és most annak a törmelékei alatt rekedt, de azt nem tudta, hogyan szabaduljon ki onnan, mikor moccanni se tudott.

   Ahogy teltek a másodpercek, egyre több füstöt szívott be, melytől köhögnie kellett, de amilyen hangot kiadott, az inkább fuldoklásra emlékeztette – ahhoz sem volt elég helye, hogy kiköhögje a mérgező levegőt.

   Ekkor azonban artikulálatlan hangokra lett figyelmes. Kiáltások. Nem tudta, hogy a sípoló füle vagy a krákogása miatt nem értette tisztán a szavakat, de azt legalább meg tudta állapítani, hogy két mély hangú beszélt hozzá folyamatosan; s közben máris megkönnyebbült, mikor érezte, hogy a ránehezedő súly egyre kisebb lett.

   Hirtelen fény ömlött az arcába, melyet a lehunyt szemei alól is észrevett, és mikor friss levegőhöz jutott, hirtelen mintha a hallása is kezdett volna visszatérni.

- …renden lesz. Kiszabadítunk! Csak egy kicsit… – hallotta egy fiú szaggatott hangját, miközben óvatosan, hunyorogva nyitogatta szemeit, hiszen a sötétség után az éles fény nagyon bántóan hatolt a retinájába. Sűrűn kellett pislognia, mire végre normálisan ki tudta nyitni a szemeit, viszont legszívesebben azt kívánta, bárcsak maradt volna még a sötétségben.

   - Lily?! Hallasz minket? – kérdezte egy másik fiú, és bár ekkor már Lily tökéletesen hallotta őt, mégse bírt rá reagálni. Teljesen lebénította az alig pár méterrel arrébb fekvő Pansy Parkinson hollófekete haja alól épphogy kilátszó élettelen, semmibe meredő tekintete.

   - A lába! Oltsd el! Oltsd el gyorsan! – üvöltötte Denis Creevey bátyjának, de Lily rá se bagózott arra, hogy végre felismerte két segítőjét, ahogy vélhetően arra sem, hogy kigyulladt a ruhája.

   Pansy Parkinson tagadhatatlanul halott volt. Hibátlan, fehér arca rezzenéstelen volt, és a sokszor gyűlölettől szikrázó szürke szempár már többé nem fog Lilyre szegeződni.

   Az első sokk után, ahogy Lily kifacsart testhelyzete csak engedte, végigpillantott a lányon, aki ugyanazt a ruhát viselte, amit nemrég a hasonmása. A megfejtés pedig villámcsapásként érte: Pansy Parkinson Százfűlé-főzetet ivott, csak azért, hogy kiderítse Lilyék tervét, de mindez tragédiához vezetett. Azért halt meg, mert Lily White-ként mutatkozott. Helyette halt meg.

   A mellkasára nehezedő súlynak semmi köze nem volt ahhoz, hogy a törmelékek alá rekedt, egyedül a Pansy iránt érzett gyász kerítette hatalmába, mert bár sose volt a szíve csücske, mégsem kívánta a halálát. Főleg nem úgy, hogy eredendően Lilyt akarták megölni helyette.

   Ahogy azonban kezdte megérteni a helyzet súlyát, már nem csak az élettelen mardekárost kezdte figyelni, hanem a mellette álló Halálfalót, aki mozdulatlanul Parkinsonra meredt. Nem csinált semmit, varázspálcája nyugodtan pihent a kezében, még akkor is, mikor felemelte a fejét és egyenesen Lilyre bámult.

   A lány szíve a torkában dobogott és a hideg futkosott a hátán már csak pusztán attól, hogy rá nézett. Teljesen védtelen volt, ahogy a rajta segítő Creevey fivérek is, ám a Halálfaló továbbra is csak Lilyt figyelte, aki azonban nem értette a késlekedését. Az álcázott Parkinsont látszólag gondolkozás nélkül megölte, de miután rájött, hogy az igazi Lily még él, hirtelen elbátortalanodott? Már csak a feltételezést is nevetségesnek tartotta, és épp ezért gyorsan kihasználta a Halálfaló tétlenkedését, és amilyen feltűnésmentesen csak tudta, a jobb karjával a törmelékek között keresgélni kezdte a kezéből kieső varázspálcáját.

   - Már nincs sok hátra, tarts ki! – bíztatta Colin, aki mivel háttal állt a Halálfalónak, fogalma sem volt a veszélyről. – A nadrágod szára kigyulladt, de eloltottuk, mielőtt megsérültél volna – folytatta a fiú, de Lily le se vette a tekintetét a gyilkosról.

   Egyre elkeseredettebben kutakodott a deszkák között, mert még mindig nem találta a pálcáját, a Halálfaló pedig látszólag megunta a szüntelen bámulást, és mintha csak egy pocsolyát kerülne ki, átlépett Parkinson holtteste felett és feléjük tartott. Felemelte varázspálcáját, miközben Colin és Denis még mindig azon fáradozott, hogy kiszabadítsák a lányt. A varázspálca előre lendült, de ekkor Lily kutakodó kezei végre ráfonódtak a saját fegyverére, majd minden erejét felhasználva kitépte karját a törmelékek közül, és az utolsó pillanatban megidézte a szeretetpajzs buborékát, így a Halálfaló átka nem találta el őket.

   A Creevey fiúk megilletődötten fordultak meg, majd ők is pálcát rántottak, de a támadó következő átka is gond nélkül semmivé lett, amint elérte a lilás buborékot.

   - Fedezéket kell keresnünk! – szólt feléjük végre Lily. – A pajzs kitart, de nem véd mindentől – magyarázta, és voltaképp csodálkozott, hogy a Halálfaló nem rögtön a gyilkos átokkal támadt rájuk. Úgy tűnt Lily számára, hogy ezúttal lassú halált szántak igazi valójának.

   A fiúk gyorsan ledobálták róla a maradék deszkát és felsegítették a lányt, aki a körülöttük lévő kőtörmeléket varázspálcája segítségével egymásra halmozta, kialakítva egyfajta védvonalat a Halálfalóval szemben. Ám Lily tudta, hogy átmeneti búvóhelyük nem lesz hosszú életű, és a következő átok becsapódása ezt be is bizonyította. Apró kődarabok potyogta a fejükre.

   - Hol vannak Lunáék? – kiabálta túl az átok becsapódását, majd kihajolt, és ő is támadt egy kábító átokkal, de sajnos nem volt elég gyors, a Halálfalónak sikerült kivédenie.

   - Ginnyvel mentek, nem tudjuk, hol vannak – hadarta Denis, de a hangja a végére elcsuklott, mert Lily a kabátja gallérjánál fogva gyorsan Colin és saját maga közé húzta, lévén, hogy kettejük között nagyobb biztonságban volt a fiú.

   - Hol sérültél meg? – kérdezte Colin, testvére mellett áthajolva, de a lány nem foglalkozott vele, újra viszonozta a Halálfaló tüzét, így Colin maga vette szemügyre sérüléseit. Lily arca csupa por volt, de így is észrevette a jobb orcáján lévő apró vágásnyomot, melyből vékony kis vérpatak szivárgott, s melyet valószínűleg a kirobbant ablak egyik szilánkja okozott. Ám sajnos nem az volt a legsúlyosabb, hanem a bal karján lévő elég mély seb, melyet még Parkinson ejtett rajta a kések átkával.

   - Használj sebkötöző bűbájt! – bökte meg bátyját a kissé elfehéredett arcú Denis. – Én addig fedezlek titeket…

   - Nem! – szólt rá egyszerre Colin és Lily is, majd együttes erővel visszanyomták a helyére a túlbuzgó fiút.

   - Eszedbe ne jusson! – korholta Lily, majd karjával mit sem törődve továbbra is ellentámadásba kezdett, és ezúttal már emelte a tétet. Kombinált hátráltató és kábító átkot lőtt a Halálfaló felé, aki ugyan elbíbelődött a védekezéssel, de ez sem állította meg.

   - Ez így nem jó! – morgolódott a lány. A fedezékük lassan a saját csapdájuk lesz, így sürgősen ki kellett törniük onnan. – Figyeljetek, én feltartom, ti pedig keressetek más búvóhelyet, de úgy, hogy a buborékon belül maradjatok! – hadarta gyorsan, majd ismét kibújt és egy transzformált sóbálvány átkot szórt a Halálfaló felé, ám nem ment vele túl sokra.

   - Ne, inkább maradjunk együtt! – vágta rá Colin, aki maga is próbálkozott egy kábító átokkal, de az mellé ment.

   - Inkább Lily sebét kötözd már be! – vitatkozott vele az öccse eredménytelenségét látva. – Meg tudod csinálni, nem?

   A lány csak félig-meddig figyelte a fiúk szóváltását, a Halálfaló fenyegető valója sokkal inkább lekötötte. A férfi – merthogy a testfelépítéséből Lily úgy állapította meg, hogy semmiképp sem nőt takar a fekete talár és maszk – szintén fedezéket keresett a szomszédos épület sarkánál.

   - Elég! – csattant fel türelmét vesztve. A közérzete még mindig nem volt tökéletes, ezért eleve ingerültebb volt, de azt háttérbe tudta szorítani; viszont a Halálfaló viselkedése nagyon aggasztotta. Úgy gondolta, hogy nem adott bele mindent a támadásba, mintha nem is akarná őket komolyabban megsebesíteni. Korábban habozott, mikor védtelenek voltak, és most is olyan könnyen felrobbanthatta volna a kis tákolmányukat, megölve őket, hogy Lily nem értette, mégis mire ment ki a játék. Parkinson esetében szinte gondolkozás nélkül ölt.

   A lány újra támadt, melyet ismét kivédett a Halálfaló, de így legalább tudott egy kis időt nyerni maguknak.

   - Ez így csapda, sürgősen ki kell törnünk innen! – magyarázta, s közben egy pillanatra elkapta Colin keserű pillantását a varázspálcájára. Nyílván nem tudta elvégezni a sebkötöző varázslatot, de Lily akkor nem tudott azzal foglalkozni. Majd később megbeszéli vele a dolgot – döntötte el, ahogy a kialakult párbaj további sorsát is. – Háromra ti ketten elrohantok arra – mutatott a Posta romjainak egy távolabbi szegletére, ahol remélhetőleg biztonságban lesznek –, én pedig a fedezékünket használva kitörök innen és lezárjuk ezt a párbajt!

   - De Lily… – akadékoskodott Colin, viszont Lily kezét felemelve csendre intette.

   - Tedd, amit mondtam, és vigyázz az öcsédre! – nézett rá jelentőségteljesen, hiszen Denis ötödévesként jóval kevesebb varázslatot ismert még. A fiú valószínűleg belátta, hogy csak hátráltatná Lilyt és Denisre is gondolnia kellett, így beletörődötten bólintott.

   A lány viszonozta a gesztust, majd ismét támadt, csak olyan tessék-lássék módjára, s miután becsapódott a kis barikádjukba is a Halálfaló átka – újabb apró törmeléket és port zúdítva a nyakukba –, Lily igyekezett összeszedni minden erejét, és a fiúk felé nézve némán eltátogta az első számot. Colin megragadta öccse karját és a megfelelő irányba fordultak, Lily pedig a kettőnél már egy transzformált lebegtető varázslatot alkalmazott a fedezékükön, így nem csak egy darabja, hanem az egész felemelkedett a talajról egyelőre csak alig pár milliméterrel. Mikor elérkezett a háromhoz, a szíve a torkában dobogott, de tudta, hogy muszáj valamit cselekednie, ki kellett onnan jutniuk, és megkeresni a többieket.

   Colinék szinte kirobbantak Lily mellől, aki szintén nem késlekedett; a súlyos barikádjukat egyenesen a Halálfaló felé irányította. A férfit meglepte a gyors támadás, és a törmelékek sebes közeledte láttán csak annyi ideje maradt, hogy félreugorjon, így az az épületnek csapódott, jelentős kárt okozva ezzel a házban.

   Ezt követően Lily is futásnak eredt és szemtől szembe került a feltápászkodó Halálfalóval, aki azt gondolta, hogy ravasz módon kicselezheti a lányt úgy, hogy már akkor támad, mikor még csak négykézláb van a földön, de Lily már mindenre fel volt készülve. A robbanás és Parkinson halála eléggé megrázta, de egyben meg is erősítette a lány tettrekészségét, így gond nélkül és épp időben meg tudta idézni azt a kék fényű pajzsot, amit még Harry segítségével sajátított el. Az átok megsemmisült, mihelyst elérte a védőfalat, majd egy intésre az is a Halálfaló felé lendült, aki már végre feltámolygott, de a pajzs nekicsapódásától újra kicsúszott a lába alól a talaj, és pár méter után az oldalára gördülve érkezett a föld porába.

   Lily úgy vélte, hogy az esés biztosan fájt a férfinak, de egy cseppet sem engedett fel, varázspálcáját előreszegezve várta a párbaj folytatását, ám a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt várta. A Halálfaló maszkja az esés következtében leesett tulajdonosáról, s mikor a férfi a lány felé fordult, Lily vére egyszeriben megfagyott az ereiben. Az a férfi, aki megölte Parkinsont és akivel jelenleg is párbajozott, az nem más, mint Rodolphus Lestrange volt, élete egyik megkeserítője.

   - Ó, szóval felismertél! – kacagta mély, mégis eszelősnek tetsző hangján, miután meglátta Lily elképedő arcát. A lány nemcsak a férfi képét, de a hangját is felismerte, s ettől kirázta a hideg, amivel Lestrange-et csak még elégedettebbé tette. – Milyen megható! – folytatta színpadiasan, miközben felállt. Lily pedig nem tett eközben semmit, csak bénultan figyelte azt a férfit, aki megölte a szüleit, és aki őt magát is meg akarta ölni, mikor alig tizenegy éves volt.

   - Tudod, valamiért sose felejtettem el a bájos pofikádat – vigyorgott rá szélesen, kifejezve ezzel, mennyire mulatatja őt Lily döbbenete. – És most, hogy felnőttél… – hallgatott el jelentőségteljesen, miközben gusztustalan módon végigstírölte a lányt –, örülök, hogy nem öltelek meg!

   Lilyt a hányinger kerülgette egy átok viszont villámgyorsan húzott el mellette és csapódott be a földbe. Az ijedség felrázta némiképp a lányt, így észrevette, hogy balról egy újabb Halálfaló érkezett, ő vétette el a támadást, így Lily egyik szemét rajta tartotta, a másikat pedig kénytelen volt Lestrange-re szegezni.

   Az új Halálfaló nem késlekedett, korábbi tévedését egy jól célzott csonttörő átokkal kívánta helyrehozni, de Lily idejében észrevette, és kivédte ugyanazzal a kék pajzzsal, melyet Lestrange-en is alkalmazott, és csakúgy mint nála, az új Halálfalónál is méteres esést eredményezett. Újra támadnia viszont már nem maradt lehetősége.

   - Ne! – csattant fel dühödten Lestrange. – Ő az enyém! – Szavaival együtt pedig támadásba is lendült. Lily igyekezett észnél maradni, és nem szétesni, gondolatban próbálta magát meggyőzni, hogy ő is csak egy ugyanolyan Halálfaló, mint a többi. De akárhogy is ámította magát, ez nem volt igaz.

   Lestrange kemény ellenfél volt – nem csak az egyértelmű pszichológiai értelemben –, rendkívül erős és kétségtelenül sötét átkokkal és rontásokkal bombázta a lányt, de a gyilkos átkot nem használta.

   Lily támadt, védekezett és félreugrott, nem volt megállása, folyamatosan küzdött ellenfelével, és igyekezett tudása legjavát beleadni.

   Mikor arra került a sor, hogy a lány támadhatott, nem késlekedett megidézni az Aqua Eructo bűbájt, melytől egy hatalmas vízbuborék keletkezett. Mikor ez eltalálta Lestrange-et, a fagyasztó átkot lőtte felé, és bár az anno Pitonnál csak részben sikeredett, addig Lestrange egész bal oldala lejegesedett és mozdulatlanná dermedt. A jobbjával azonban még így is tudott támadni, ahogyan a szavaival is.

   - Nahát, Dumbledore egészen kikupált téged, nem igaz? – kacagta mindenféle jókedv nélkül, és Lily igyekezett nem is figyelni rá, helyette a másik Halálfalót kereste a tekintetével, s mikor meglátta, hogy a Creevey fivérekre támadt, pánik kezdte szorongatni a torkát.

   - Milyen kár, hogy már meghalt – folytatta hűvösen a férfi, és újra kezdte a támadást egy sebtépő átokkal, mely csak kis híján kerülte el Lily vérző bal karját. – Meghalt, ahogy a koszos mugli szüleid! – köpte a szavakat undorodva, a lány pedig legszívesebben a fülére tapasztotta volna a kezét, csakhogy ne kelljen hallania.

   De mivel azt nem tehette, elfoglalta magát egy kombinált hátráltató ártással, majd azt követően egy lábbilincselő ártással, de az utóbbival csak azt érte el, hogy széttörte a Lestrange lábát béklyóba fogó jeget. A férfi pedig erre felkacagott. – Talán túl hamar öltük meg az öreget, taníthatott volna többet is!

   Meg akarta gyengíteni. Azért hozta fel Lestrange Dumbledore bácsit és a szüleit, hogy kizökkentse; a baj csak az volt, hogy bár Lily az eszével tudta mindezt, mégis a férfi minden egyes szava tőrdöfésként hatott a szívébe.

   És mintha csak a fejébe látott volna, tényleg tőrszerű, ezüstös átkokat idézett meg és lőtt a lányra, melyből kettőt vissza tudott küldeni a férfi felé, egy viszont súrolta a vádliját, így térdre esett. Lestrange, mintha csak ezt várta volna, gyorsan kitért a saját átka elől, majd kifejezetten öröm bujkált a hangjában, mikor elkiáltotta magát: - Crucio!

   A korábban érzett fájdalom a kések átkától, s melytől nemrég térdre esett, mind-mind elenyésző volt ahhoz képest, melyet az átok célbatalálása után érzett. Az égető, szúró fájdalom szinte behatolt a bőre alá, egyenesen a húsába és csontjaiba mart, és olyan volt, mintha belülről akarnák széttépni.

   Felsikított. Arccal előre a fölre zuhant és tehetetlenül vergődött; nem tudta megkülönböztetni, mi fájt neki jobban: az, amit saját magának okozott, vagy amit az átok eredményezett. Könny szökött a szemébe és tovább ordított; úgy érezte, addig tudja folytatni, míg el nem szakadnak a hangszálai, csak legyen már vége. Körmeit a tenyerébe vájta, de azt észre se vette, a kínzó átok olyan fájdalmat ébresztett a testében, melyet még sosem tapasztalt. Ám ekkor hirtelen, mintha csak elvágták volna, a fájdalom abbamaradt.

   - Igen! – sóhajtott fel élvezettel teli hangon Lestrange. – A koszos mugli anyádnak is pont ugyanilyen volt a sikolya. Tudod, nagyon hasonlítasz rá.

   - Akkor öljön meg! – nyögte a lány rekedten, de igyekezett annyi dacos élt a hangjába csempészni, amennyit csak tudott. Ha már mozdulatlanul, zihálva, teljesen kiszolgáltatottan feküdt a földön, nem akarta megadni azt az elégtételt neki, hogy még könyörögjön is.

   Rodolphus ismét felkacagott, majd meglendítette a pálcáját és úgy intézte, hogy Lily ernyedt teste függőlegesen felemelkedjen, és a szemébe nézzen.

   - Nem sietünk sehová sem! – folytatta jókedvűen. – Kétszer már megmenekültél előlem, most csakis az enyém vagy, szeretném kiélvezni.

   - Miből gondolja, hogy harmadszorra nem fog sikerülni? – kekeckedett vele továbbra is, hisz az erejéből már csak ennyire tellett. A teste fájt, az elméjét megtépázta az emlékek felidézésével, hát akkor ő is ezt a taktikát fogja alkalmazni. Ez még mindig jobb öltetnek tűnt, mint teljesen feladni. Mert bár amikor a fagyos kék szemekbe nézett, látta, hogy Lestrange meg fogja őt ölni, tegyen vagy mondjon akármit, Lily mégse akarta könnyen adni magát.

   A férfi közelebb hajolt hozzá, s egy pillanatra Lilyt elfogta a rémület, hogy meg fogja őt csókolni, de amikor a füléhez hajolt, akkor sem könnyebbült meg eléggé.

   - Mert senki sincs, aki segíthetne rajtad – suttogta kéjes élvezettel. – És az erőd az enyém lesz, csak türelmesnek kell lennem.

   - Mi-milyen erő? – Észre se vette, hogy vacog a foga, csak amikor elsütötte ezt a gyenge próbálkozást.

   Lestrange nem távolodott el tőle, érezte a belőle áradó hőt, a légvételei pedig a nyakát csiklandozták, de ezek az érzések nem okoztak neki örömöt, mint mikor Harryvel érintkezett így.

   Harry! – a fiú emléke, és az iránta érzett szerelme ekkor oly távoli dolognak tűnt Lily számára. Tudta, hogy meg fog halni. Lestrange ezúttal mindent el fog követni, hogy végezzen vele.

   Mély lélegzetet vett, hogy felkészüljön a válaszra, de az orrába kúszó szag, mely a férfiból áradt, s ami bármily ostobának is tűnt, Lilyt a vérre emlékeztette, kicsit józanítóan hatott rá.

   Nem adhatja fel! Ami jó, az nem múlhat el így, nem szabad ilyen véget érnie, márpedig a Harry iránt érzett szerelme a lelke legtisztább részéből fakadt, ahogy a nevelőszülei és barátai iránt érzett szeretete is. Lily szeretett, és őt viszont szerették, sokan számítottak rá, és ezt nem hagyhatta veszendőbe!

   Egyik végletből a másikba esett, de nem maradt több ideje, Lestrange csak ennyi „pihenőt” szánt neki.

   - A druida erőd, mely az enyém lesz, csak elő kell csalogatnom – felelte negédesen, mohó csillogással a szemében.

   - De Parkinsont is olyan gyorsan megölte, mert azt hitte én vagyok az. Most miért húzza az időt? – suttogta elcsukló hangon, hiszen saját maga ellen dolgozva arra próbálta buzdítani a férfit, hogy ölje meg. Nem akart meghalni. Lilynek nem volt könnyű élte, de volt miért élnie, és ahhoz ragaszkodott is. Ám a druida ereje pont egy olyan dolog volt, amiért inkább vállalta volna a halált, mintsem hogy átadja másnak. Főleg nem Lestrange-nek.

   - Hm… Mondjuk úgy, hogy kissé elragadtattam magam – válaszolta, majd a hangja ismét erőssé vált: - Crucio!

   A kínzó fájdalom ugyanolyan kíméletlenül csapott le a lányra, mint korábban. A teste vergődött, csapkodott a levegőben, de a száját pengevékonyra préselte.

   - Sikíts, ahogyan az anyád tette! – üvöltötte a férfi. – Hallani akarom, ahogy szenvedsz!

   Lily eközben valóban az édesanyjára gondolt. Ahogyan mindig rámosolygott, átölelte, szerette őt, csakúgy, mint az édesapja. Őket is a crutiatusszal kínozták, miközben őt védték, és bár a haláluk ellen már nem tudott mit tenni, azért igen, hogy ne céltalanul kelljen őket elveszítenie.

   Tulajdonképpen nem tudta volna megmondani, mi adott neki erőt ahhoz, hogy a vergődő karját egyenesen tartsa, és görcsölő ujjai közül ne ejtse ki a varázspálcáját, de megtette. S mikor a piros kábító átka Lestrange mellkasába csapódott, úgy Lily is a földre zuhant, mint egy Marionett-bábu, akinek elvágták a köteleit.

   A fájdalom megszűnt, és a korábban szívében tátongó űr, melyet Lestrange szavai okoztak, mintha nem is lett volna. Megtette. Legyőzte őt. S mivel korábban azt gondolta, meg fog halni, úgy tűnt, mintha a győzelem kissé váratlanul és felfoghatatlanul érte volna.

   Botladozó léptekkel közelítette meg az ájult férfit, majd letekintett rá. A varázspálcáját egyenesen a szívéhez szegezte, és csak nézte. Nézte Lestrange arcát, mely még kábultan is vérszomjról árulkodott, azt az arcot, mely élvezte, mikor mások szenvedését látta. Gyűlölte őt! A rászegezett varázspálcájával a kezében nem érzett mást, csak gyűlöletet a férfi iránt.

   - Lily! – Colin kétségbeesett kiáltása túl élesen, és túl zavaróan hatott az elméjének, mikor ott állt élete egyik tönkretevője felett.

   Még egy fájdalmas kiáltás hallatszott a Creevey testvérek felől, mely végképp kizökkentette a lányt sötét gondolataiból, és hirtelen azon kapta magát, hogy nem értette, tulajdonképpen mit is akart ő csinálni az ájult Lestrange-dzsel, akinek a szívére szegezte a varázspálcáját.

   A fiúk felé fordulva Lily láthatta, hogy Denis a földön volt, és Colin sem bírta már sokáig a Halálfalóval, így gyorsan kellett cselekednie. Lestrange pálcája kiesett a kezéből, miközben hátrazuhant, így az most a feje mellett pihent, s melyre Lily szándékosan rálépett. A fa megadta magát Lily cipőjének és súlyának, reccsenve tört ketté. Ezt követően szoros köteleket idézett meg a férfi teste köré, és bár nem akarta annyiban hagyni, mégis kénytelen volt hátat fordítani neki, és a fiúk segítségére sietni.

   A Creevey testvérek védelmezésére idézett szeretetpajzs eltűnt, valószínűleg Lily kínzása alatt, mikor már azt hitte, ennyi volt számára és nem élhet tovább. És most bár legyőzte Lestrange-et és a kínokat is túlélte, jelentősen csökkent a lány ereje. Ami volt, azt pedig mind a barátai megmentésére szentelte.

   A Halálfaló nem vette észre a közeledő lányt, így váratlanul érte őt az oldalról jövő lefegyverző átok és egyben a párbaj vége. Dühösen fordult a lány felé, és meg is indult irányába – mintha fegyvertelenül bármi esélye is lett volna ellene –, ám félúton megtorpant, mert a Három Seprű felől megjelent Kingsley Shacklebolt és egy másik auror. Lily nem értette, miért állt meg, így csak hátra fordulva pillanthatta meg riadalmának okát. Ez az idő azonban épp elég volt a Halálfalónak, és mindenki bosszúságára egy pillanat alatt eltűnt.

   - Mindenki jól van? – rohantak hozzájuk az aurorok, és míg Kingsley Lily karját vizsgálta, a másik Denis segítségére sietett, akinek az egyik lábát hosszában vér borította.

   Lily ijedt pillantást vetett a rajta segítő férfira, majd az összekötözött Lestrange-re, s mintha Kingsley értette volna, mit akart a lány, bólintott. De cselekedni már nem maradt ideje. A korábban eltűnt Halálfaló visszatért, és két társát is magával hozta, akik rögtön támadásba lendültek.

   Kingsley a háta mögé lökte Lilyt, ahogy a másik auror a fiúkat kezdte védeni, de a lány nem akart kimaradni a párbajból, és segített a fekete bőrű férfinak. Felváltva támadtak és védekeztek, így kettejük erejével könnyen kiütötték az egyik Halálfalót, ám a másik kettő alantas módon a lány számára ismeretlen aurorra támadt, aki csak egyedül tudott ellenük védekezni.

   Mind a ketten futásnak eredtek, hogy segítsenek neki, bár Kingsley finoman, de arrébb lökte a lányt, és a párbaj közben félig-meddig hátra fordulva utasította Lilyt: - Vidd a fiúkat, és fussatok a kastélyba! Mi el fogunk boldogulni velük.

   - Jó, de mi lesz, ha kellene erősítés és… – próbálkozott a lány, de elkapva a férfi kemény pillantását inkább be sem fejezte. Igaza volt, az első az volt, hogy a Creevey fiúkat mentse ki a szorult helyzetből.

   Denis egész bal lába vastagon be volt kötözve, de még így is felütötte a fejét itt-ott néhány vérfolt.

   - Mit gondolsz, tudsz járni? – kérdezte a fájdalomtól elsápadt fiút, majd izzadt homlokából kiseperte a szemébe lógó szőke haját.

   - Azt hiszem… Megpróbálom – felelte bátran, mire az egyik karjánál fogva Colin, míg a másiknál Lily támogatásának segítségével talpra állították. A mögöttük zajló párbaj egyre jobban kezdett eldurvulni, így Lily járásra késztette a többieket, és bár látta, hogy Denisnek fájdalmai vannak, nem panaszkodott. Összeszorított fogakkal, sietős léptekkel haladtak a kastély felé, de Lily türelmetlen volt, szerinte nem haladtak elég gyorsan. Bármikor újra rájuk támadhattak.

   Aurorok és helyi lakosok szaladtak el mellettük, mindenki menekült, ahogy csak tudott. Lily alaposan ki volt már fáradva a kínzás és Denis súlyának cipelése miatt, de menet közben itt-ott besegített a Halálfalók ellen.

   Így bukkantak rá Zacharias Smithre és Susan Bonesra is, akiket egy Halálfalónő szorított sarokba. Susant lefegyverezték és a fiú sem tudott felülkerekedni a támadójukkal szemben, viszont Lilyék meglepetésként érték a nőt. A kábító átok a hasfalába ütközött, így görnyedt testhelyzetben csuklott össze, mire Zacharias pálcája segítségével messzire repítette a nő fegyverét.

   - De jó, hogy jöttetek! – szaladt feléjük Susan, miután visszaszerezte eltulajdonított varázspálcáját. – Már azt hittem, nekünk annyi.

   - Kösz a bizalmat – morogta Zacharias, de azért átvette Lilytől Denist, aki egy kicsit felnyögött. Zacharias magasabb volt, mint a lány, így jobban le tudta venni a terhet szegény fiú lábáról.

   - Láttatok másokat is? – kérdezte Lily, miután újra előre iramodtak. Susannal ketten voltak elől, míg a fiúk a hátuk mögött igyekeztek tartani a tempót.

   - Nem, elszakadtunk a többiektől.

   Ez kétségtelenül nem volt jó hír, de Lily bármennyire is szerette volna minden diáktársát megtalálni, először a jelenlegi kis csapatát kellett biztonságba helyeznie. A kastély felé haladásukat azonban nagyban megnehezítette a párbajok közelében eltévedt varázslatok, melyekre ha Lily nem figyelt volna oda, esetenként bizony óvatlanul is eltalálhatták volna őket.

   Ám Lily koncentrálását bizony az is nagyban megnehezítette, hogy újra találkoznia kellett Rodolphus Lestrange-dzsel. Mind húsvér valója, mind a kínzása nagyon felkavaró és fájdalmas élmény volt, mely felett még nem tudott nyugovóra térni; de ha igazán őszinte akart lenni magához, akkor az is rendkívül megrémítette, hogy ott kellett hagynia, és hogy komolyan elgondolkozott azon, megszabadítja a világot egy gonosztevőtől.

   Ha Kingsleynek nem fog sikerülni észrevétlenül a Rend börtönébe küldenie Lestrange-et, akkor az Azkabanba csak azért fog kerülni, hogy egy hétvégét nosztalgiázzon, a többi Halálfaló ugyanis rögvest kiszabadítaná onnan.

   Másrészt Lily druida volt. Ő nem gondolhatott arra, hogy elveszi valaki életét. A druidákban az effajta gondolat még csak fel sem merült, ő mégis hezitált, ez pedig talán jobban megrémítette, mint az, mikor rájött, Lestrange meg fogja kínozni.

   Egyszer csak mintha Lily mellkasába csapódott volna valami, melytől újfent keletkezett sötét gondolatai tovatűntek, és a lélegzete a tüdejében rekedt. Megtorpant. A lány úgy érezte, hogy az a valami áthaladt a testén és tovább vonult, mintha csak egy szellemnek ment volna neki – bár erről csak sejtései voltak. Mellette Susan ijedt pillantást vetett rá, és a hátuk mögött lévő fiúk döbbent arcát elnézve ők is mind ugyanazt érezték.

   - Mi volt ez? – kérdezte Zacharias. – Mintha nekirohantam volna egy vízfalnak… Csak épp nem lettem vizes.

   - Nem tudom, de én is éreztem – felelte Lily, amit a többiek is megerősítettek. Majd ekkor egy újabb váratlan fordulat következett, és a fejük felett elszáguldott Fawkes, miközben gyönyörű éneke próbált túltenni a csata zaján. Lily mosolyogva figyelte a tovarepülő főnixet, Susan pedig még fel is sóhajtott csodálatában.

   Hát mégse vagyunk egyedül – gondolta megkönnyebbülten és a szája szélén egy mindenttudó mosollyal. – Tovább kell indulnunk!

   - Nem pihenhetnénk egy kicsit? – kérdezte Colin öccse állapota miatt aggódva. Denis szemeit lehunyva pihegett, és még sápadtabb lett, mint volt, mely egyértelműen nem túl jó jel volt.

   Lily a Rend megjelenése ellenére komolyan elkezdett aggódni azon, hogy nem fognak idejében a kastélyba jutni. Ahogy körbenézett, úgy rájött, hogy Roxmorts főtere ezúttal nem a megpihenni vágyok idilli helyszíne. A falu szélén található Szárnyas Vadkan óta még csak a parányi település feléig jutottak el, de mindenhol csak romokat, segítségért kiáltókat és Halálfalókat láttak.

   Na meg aurorokat – gondolta keserűen Lily, hiszen egy rohamozó csapat majdnem elgázolta egy álltó helyében, félre kellett ugrania az útjukból.

   - Itt a Főnix Rendje! Kapjuk el őket! – kiáltották egymásnak, és alighanem tényleg nekiindultak volna felkeresni a Rend tagjait, de sikerült Lily jelenleg nem épp békés idegrendszerét felhergelniük, és ezt nem hagyhatta szó nélkül.

   - Inkább a Halálfalókkal foglalkozzanak, idióták! – mutatott hátrafelé a korábban helyben hagyott Halálfalónőre. Az aurorok, szavai hallatán megtorpantak és roppant mérgesen néztek a lányra.

   - Mégis mit képzelsz, te kis taknyos?! – förmedt rá az egyik nagydarab auror, azonban sajnos újabb példa adódott arra, miért is inkább a Halálfalókkal kéne törődniük. Az egyik házból szörnyű sikítás hallatszott, mire az időközben megérkező Mordon és Lupin be is hatolt az említett épületbe, és vélhetően segítettek a bajbajutottakon, mert a sikítás elhalt.

   Az aurorok egymásra néztek, majd ők is ház felé indultak, így pont el tudták kapni az egyik szökni próbáló Halálfalót.

   Könnyű győzelem – gondolta fintorogva Lily, amiért az auroroknak csak annyi dolguk maradt, hogy összeszedjék az elmenekült Halálfalókat, és épp ezért kellett sürgősen továbbállniuk.

   - Sajnálom, de itt nem vagyunk biztonságban – hadarta, miután felmérte a helyzetet. – Tovább kell mennünk!

   - Biztos, hogy nem lehetne…? – próbálkozott Susan is, de Lily biztos volt a dolgában.

   - Ha itt maradunk, nyílt terepen, bármikor ránk támadhatnak, és akkor leszünk csak igazán nagy bajban. Denisnek pedig sürgősen el kell látni a sebét, a vérzés még mindig nem múlt el – mutatott az egyre pirososabb színben tetsző kötésre.

   - Menjünk! – mondta csendesen Denis. Szemeit újra kinyitotta, s bár fakó farmernadrág színű íriszei fájdalomról árulkodtak, bátorsága továbbra is felülkerekedett rajta. Lily pedig megfogadta magában, hogy ha törik, ha szakad, be fogja juttatni a kastélyba.

   Mivel nem maradt több kérdés, ismét nekiindultak, de ezúttal Lily megkérte Susant, hogy hátulról fedezze őket. Egyelőre csak ők ketten tudtak szabadon mozogni.

   Viszont ahogy egyre jobban közeledtek a falu elejéhez, rá kellett jönniük, hogy ott aztán igazán belecsöppentek a párbajok sűrűjébe. Több tucat Halálfalót láttak, akikkel a Rendtagok és pár auror vette fel a kesztyűt. Ám így a kastély felé vezető utat is elzárták.

   - Lily, Denis már nem bírja sokáig! – hallotta meg a háta mögül Colin aggodalmas hangját, Lily pedig azon törte a fejét, hogyan kerüljék ki az előttük lévő csatát.

   - Mi is kifáradtunk – csatlakozott hozzá a lihegő Zacharias is. – Van valami terved, ugye?

   Ami azt illeti, Lily nem számított ekkora küzdelemre. Fogalma sem volt arról, miért támadták meg a falut, miért akartak bántani egy rakás gyereket, de jelenleg nem azzal kellett foglalkoznia, hanem hogy épségben a kastélyba jutassa társait. Denis valóban nem festett túl jól. Fejét bátyja vállára hajtotta, és már alig bírt talpon maradni.

   - Kerülünk! – vágta rá a lány. – A házak között ellavírozhatunk.

   - De Denis tényleg nem bírja sokáig! – ellenkezett a kétségbeesett Colin. Lily próbált együtt érezni a fiúval, de épp ezért tartott ki a döntése mellett.

   - Azt se bírná ki, ha egyenesen belesétálnánk a csatába – mutatott rá a nyilvánvalóra, így Lily vezetésével egy ruhabolt mellett bekanyarodtak, és egy szűk kis járdán haladva egyelőre gond nélkül eljutottak egy lakóházhoz. Onnan jobbra terelte a társait, bízva abban, hogy ezáltal eléggé messze el tudják kerülni a Halálfalókat, s közben azért hátrafelé is pillantott, hogy Susan álláspontjával is tisztában legyen.

   Lily sejtése szerint már majdnem elérték a Mézesfalást , ahol a raktárban lévő csapóajtón keresztül eljuthatnak ahhoz a titkos Roxfortba vezető alagútba, mely a Púpos banyához vezetett. Csakhogy addig még el kellett haladniuk néhány ház mellett. Mikor az egyik sarkához értek, Lily némán jelzett a többieknek, hogy először ő fordul be és néz körül, s mikor mindent rendben talált, akkor intett nekik, hogy kövessék.

   A csata zaját egyre közelebb hallották, de Denis érdekében nem állhattak meg. Házról házra haladtak előre, és mivel Lily mindig előre ment, csökkent a lebukásuk veszélye, mert a lány mindig kikerülte, vagy távolról hatástalanította az útjukba került Halálfalókat.

   Így történt ez a Mézesfalásnál is. Lily pálcáját előre szegezve befordult a ház sarkánál és egy Halálfalót rögtön elkábított hátulról, aki hangtalanul hátrapuffant, és a lány reményei szerint még egy jó darabig úgy is fog maradni. Ám az ellen már nem tudott mit tenni, hogy a nyalánkságok híres neves üzletének ablakából egyre sűrűbb füstfelhő szivárgott ki. A Halálfalók ezt sem kímélték. Amint beérték a többiek, mind láthatták, miként csapnak fel a lángok és válik enyészetté a faszerkezetes épület.

   - Erre már nem tudunk kijutni – sóhajtotta lemondóan Lily. Csalódott és dühös volt, amiért Voldemort csatlósainak a sok közül, ezt az épületet is fel kellett gyújtaniuk.

   - Miről beszélsz? – értetlenkedett Zacharias Smith, hisz ő tényleg nem tudott a titkos alagútról.

   - Itt – mutatott Lily az égő üzletre – a raktárban volt egy csapóajtó, amin keresztül Roxfortba kerülhettünk volna.

   - A rohadékok… – kommentálta a fiú a Halálfalók tettét, majd mérgében ki is fakadt. – Mégis miért kellett egyáltalán megtámadniuk a falut? Mit akarnak tőlünk?

   - Jó kérdés – fintorgott Lily, s újabb útvonal után nézett. Úgy kalkulálta, hogy ha megkerülnek még egy épületet, majd visszatérnek a jelenlegi útvonalukra, akkor talán elkerülhetik az égő üzlet körül sertepetélő Halálfalókat.

   A gondolatot tett követte, a többiek szinte vakon bízva követték a lányt, aminek csak örült, hisz az újabb ellenvetést valószínűleg nem vette volna jó néven. Az igazság az volt, hogy Lily rettentő kimerültnek érezte magát, de a többiek érekében igyekezett erősnek látszani és kitartóan koncentrálni. Így mikor egy újabb saroknál befordult, épp idejében észrevett egy gyanús alakot, aki pont arrafelé lopakodott, amerre Lily is akart, a konkurenciától pedig minél előbb meg akart szabadulni.

   Bár azt nem tudta volna megmondani, hogy akit követett, az Halálfaló volt-e, vagy sem, minden esetre úgy gondolta, jobb, ha gyorsan és egyedül lezárja a dolgot, hogy a többiek ne találkozhassanak további atrocitásokkal.

   A gyanús alak egy pillanatra megállt, majd kivont pálcával elkiáltotta magát: - Harry Potter, tegye le a pálcát és adja meg magát!